Mindig is szerettem Andit fotózni, de gyakran megesett, hogy egy-egy kép (rosszabb esetben fotózás) után egyszerűen nem éreztem, hogy a végeredmény jó lenne, mert a kinagyított képben több hibát kaptam, mint a fényképezőgép kis képernyőjére pillantva. Vagy a színek, a helyszín, a pózok, vagy az Univerzum, de valami csak nem passzolt, és nem akart olyanná összeállni az egész, mint amilyent a fejemben gondosan elképzeltem. Borzasztó idegesítő érzés, főleg ha 2-3 fokban és az elmaradhatatlan szélben szeretne az ember valami maradandót alkotni. Ennek ellenére jöttek össze jobbacska képek, amikben utólag szintén sok hibát kapok, mert ugye miért is ne, de így is van rendjén, a régiekből csak tanulni tudok, hogy következőkor mit NE.

​

Ennek ellenére ma vettük a fáradságot és kimentünk egy párat kattintgatni. Nem törődtünk azzal sem, hogy majd' lefagyunk, az arcunkat nem érezzük a széltől, mert jött az érzés, hogy bizony menni kell! A végeredmény duplán kárpótolt, hiszen nem tudom, hogy valaha is kaptam volna ennyi jó (itt azért kis cenzúrára van szükség) dicséretet Anditól. Szerencsére ma összeállt az, ami a fejemben volt és ezek után sincs más hátra, mint tízmilliószor elkattintani a fényképezőgépet, hogy abból legalább egyre újra cenzúrázott dícséretet lehessen mondani.